Új nap – új kegyelem

„Mária így énekelt: »Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve.«” Lk 1,49 (Zsolt 8,2; Lk 2,41–52; 1Jn 5,11–13; Zsolt 33) A lét szerkesztésének furcsa szeszélye: ahol emberi elképzeléseink és lehetőségeink szembesülnek önnön korlátaikkal, ahol már az összes próbálkozásunkkal kudarcot vallottunk, és az élet láthatóan zsákutcába torkollik – Isten pontosan ott ad számunkra új lehetőségeket, új kezdetet, új ösvényeket. De vajon mi lehet a háttérben? A világ bevett hatalmi struktúrái, a „józan realitás” törvényei vagy az Isten szabadsága szerint mérünk? Amit világi szempontból csodaként értékelünk, valójában Isten számára az egyik legtermészetesebb és legegyszerűbb dolog. „Csodák” csak azzal történnek, aki hisz, mert a hit a legnagyobb teremtő erő.

„Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.” Mt 2,10 (Mt 2,1–12; Ef 3,2–3a.5–6; Zsolt 72) A sötét égen megjelenő, fényesen világító csillag emberemlékezet óta az emberi reménység és az isteni vezetés szimbóluma. Az emberi reménységtől az isteni vezetésig azonban hosszú az út. Ahhoz, hogy helyesen értelmezzük, és örülni tudjunk a csillagnak, gyakran teljes szemléletváltásra van szükségünk. Jelek mindig is voltak és lesznek. Vajon felnézünk még egyáltalán az égre, engedjük-e napi rutintól megfáradt és elsötétült értelmünkben felgyulladni a tudatosság fényét?

„Aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát.” Mt 7,24 (Zsolt 62,7; 1Jn 3,1–6; 1Móz 2,4b–17) Jézus beszédeit hallani és megérteni nem elég – mert a hit ugyan hallásból fakad, de a puszta meghallgatás nem vezet tovább a „bolond ember bölcsességénél”. Mit ér az evangélium, ha megmarad holmi teoretikusan igenelt, a mindennapi élettől elszakadó absztrakció szintjén? Felfigyeltünk már arra, hogy két különböző ember szájából ugyanaz a mondat mennyire mást jelenthet? Egész életvezetésünket összhangba kell hoznunk a felismert igazsággal, a hitben megélt üzenet nem csupán az értelmünket akarja megnyerni.

„Ha szorult helyzetben vagyok is, megtartod életemet.” Zsolt 138,7 (Róm 8,35; 1Jn 2,12–17; 1Móz 2,18–25) Az emberi tudat sohasem fog megbékélni a sebezhetőség, a végesség, a szenvedés, a rossz és a halál gondolatával. Mindannyian biztonságban és jólétben kívánjuk tudni mind önmagunkat, mind szeretteinket. Krízishelyzetben azonban villámgyorsan összeomlanak szilárdnak hitt emberi erőforrásaink. A hit igazi természete ilyenkor mutatkozik meg: hinni annyi, mint a pusztítás közepette is az életre tekinteni és bízni Isten kegyelmében – abban a kegyelemben, amely ugyan nem törli el megpróbáltatásainkat, viszont képessé tesz a felelősségteljes cselekvésre, tudatván, hogy a legértékesebb részünk biztonságban van.

„Jézus így szólt Péterhez: »Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni« – (ami azt jelenti: Kőszikla).” Jn 1,42 (Péld 14,26; Ef 4,17–24; 1Móz 3,1–13) A spirituális nevet nem lehet kiérdemelni: soha nem a múltban véghezvitt nagyszerű és nemes cselekedeteinkért kapjuk, hanem azért adja Jézus, mert azt akarja, hogy valami mássá váljunk általa! A jövő felé forduló ígéret ez és feloldozás a múlt alól, de ugyanakkor hatalmas felelősség is. Ha arra gondolunk, hogy Péter a Jézust követő tanítvány ősmintája, akkor világosan kirajzolódik az előttünk álló út: az ajándékba kapott új önértelmezésből fakadó radikális szakítás a múlttal és a hívő megfelelni vágyás az isteni kegyelemnek. Simon vagy Péter? Merünk járni az úton, vagy csak beszélünk róla?

„Jézus továbbhaladt Jeruzsálem felé.” Lk 19,28 (Zsolt 51,20; 1Jn 1,5–7; 1Móz 3,14–24) Jézus tudta, hogy Jeruzsálemben elutasítás, szenvedés és halál várja – mégis ment, mert számára csak egy dolog számított: teljesíteni az Isten akaratát. Tanítványai ebből persze akkor semmit sem fogtak fel, amint azt a történelem tanúsítja. Számunkra is adódhatnak olyan élethelyzetek, ahol döntéshelyzet előtt állunk, és döntésünket nem érti, nem respektálja közvetlen környezetünk. Gyakran mi magunk sem látjuk az alagút végén a fényt, mégis érezzük, hogy tovább kell lépnünk: az újjászületéshez előbb meg kell halnia a réginek. Ilyenkor egyedül az isteni vezetésbe vetett hit ad erőt a cselekvésre, és ne feledjük: a döntés nem vállalása is döntést jelent.

„Töltse be az Úr dicsősége az egész földet!” Zsolt 72,19 (Róm 16,27; Lk 1,67/68–75/76–79; 1Móz 4,1–16) Annak, aki megtapasztalta már a hit átformáló erejét, talán a legelemibb vágya, hogy ezt az újonnan átélt valóságot elmondja mindazoknak, akik abban még hiányt szenvednek. A vertikális érintettséget horizontális érintésnek kell követnie! Az Isten dicsősége nem „kívülről”, valami „deus ex machinaként” fogja betölteni a földet, hanem embertársaink arcán kell, hogy felragyogjon! Az Úr dicsősége egyenlő az Úr felismerésével. Platón még képes volt arra, hogy az egész világot a „látható istenként” ismerje fel. Isten eszközeiként felelősséggel tartozunk azért, hogy szavainkkal és tetteinkkel az egész teremtett világ felé közvetítsük az igazságot.

Nánai László Endre