Temetés lelkészszemmel

Féltem, ha tovább maradok, megütöm a lelkészt – ezzel a címmel jelent meg nemrég a Kötőszó blogon egy írás, amely egy félresikerült temetésről szól. A blogoló egy valóban szomorú és sajnálatos – igaz, nem személyes, hanem másutt olvasott – élmény alapján osztja meg gondolatait a temetési szertartás buktatóiról. Úgy gondolom, ez nem jellemző, de egy ilyen rosszul sikerült esetből egy is sok, nem lenne szabad előfordulnia. A bejegyzés szerzője megpróbálja megérteni, sőt megmagyarázni, hogy mi lehet az ilyen hiba hátterében. Néhány gondolattal szeretnék reflektálni úgy, mint – most már nyugdíjas – lelkész, aki több mint negyven év aktív szolgálatban eltöltött idő alatt közel ötszáz temetési szertartást végeztem, és senki nem akart egyszer sem megütni.

 

 

Kezdjük ott, hogy a gyász nagyon komoly lelki folyamat, és a temetés a legszenzitívebb és a legstresszesebb munka. Nekem legalábbis minden esetben zabszemeffektusom volt, átélve a felelősséget. Ezt nem szabad kívülállóként, felszínesen, megfelelő felkészülés és empátia nélkül végezni. Ahhoz pedig, hogy ezek a feltételek biztosítottak legyenek, elengedhetetlen a gyászolókkal való előzetes megismerkedés, beszélgetés, akár úgy is, hogy erre nem a lelkészi hivatalban kerül sor, hanem a gyászoló család otthonában tett lelkészi látogatáson.